• adriennkamaras

Egy estére csodát tenni

Fordított Vacsora – WMN.hu



Rég küzdöttem annyit egy cikk megírásával, mint ezzel. A Hello, WMN! estjeinknek is helyet adó KIOSK Budapest ötlete volt, hogy két budapesti hajléktalanszálló lakóit megvendégeljék egy karácsonyi vacsorával. Eléggé féltem ettől az estétől, de minden előzetes várakozásommal ellentétben sokkal könnyebb volt ott lenni, és őszintén, szívből segíteni, mint úgy megírni azt, amit tapasztaltam, hogy ne legyen giccses és közhelyes. Kormos Lili mégis megírta.

-

Mint otthon…

Amint beléptem az Aszódi utcai hajléktalanszálló ajtaján, és meghallottam a karácsonyi zenét, megláttam a fel-alá szaladgáló önkénteseket, az asztaloknál beszélgető embereket, hirtelen az jutott eszembe, hogy kicsit olyan ez az egész, mint egy népesebb család karácsonyi vacsorája. Mindenki tesz-vesz, kellemes morajjá állnak össze a hangok, szóval olyan, mint egy otthon.

Aztán arra gondoltam, ha most hirtelen az utcán találnám magam, talán nem is arra vágynék leginkább, hogy konkrét fedél legyen a fejem fölött, hanem arra, hogy újra otthon érezhessem magam valahol.

Hogy a meleg ételt ne állva, műanyag tányérból kelljen kanalaznom, hanem asztalhoz ülhessek, egy kicsit lelassíthassak, ne kelljen aggódnom semmi miatt, csak élvezhessem az ünnepet, a szeretteim közelségét. Ha jobban belegondolok, akkor ez volt a legfontosabb ajándéka ennek az estének. A KIOSK és a Segítő angyalok csapata, nem csupán ételt osztott ötszáz embernek. Próbáltak igazi ünnepi hangulatot teremteni, vagyis mindent megtenni azért, hogy alkalmi vendégeiket, ha csak néhány órára is, de kizökkentsék a mindennapok verklijéből. Volt gyertya az asztalon, karácsonyi díszek, Michael Bublé búgott a háttérben, és ami talán a legfontosabb, és legjobb (nem csupán ezen az estén, hanem az évnek ebben a szakaszában általában is): tényleg mindenki kedves volt. Mert segíteni jó, nagyon is...


„Magáért rendes ember lennék…”

Ott álltunk a kantin kiadóablaka előtt, hogy kivihessük a tányérokat valamelyik asztalhoz, ahol már vártak bennünket a vendégek. Rettenetesen izgultam. Mert féltem, hogy elrontok valamit, majd ott fogok szerencsétlenkedni, és semmit nem teszek, amivel hasznára lehetnék a szálló lakóinak.

Aztán ahogy figyeltem a többieket, rájöttem, nincs ebben semmi különös, egyszerűen csak csinálni kell. Ha a szándék megvan, a többi jön magától.

A mosoly, a kedvesség, és az a néhány mondatnyi beszélgetés is. Feszengés, toporgás, kínos csönd nélkül. Az őszinte, kedves gesztusokra mindannyian rá vagyunk szorulva, ha bevalljuk, ha nem. Pedig igen egyszerű: kedvességre, kedvesség a válasz.

Még udvaroltak is nekem.

– Ha nekem mindennap ilyen szép lány hozná a vacsorát, mint maga… hát, én még rendes ember is lennék!” – mondta az egyik fiatalember – végtelen huncutsággal a szemében –, én meg pont úgy zavarba jöttem, mint kamaszkoromban, ha valaki bókolt nekem. Meg is kérdeztem, amikor arra kanyarodtam a repetával, hogy állunk a „megjavulással", de csak mosolyogva ingatta a fejét. Hát persze, tudom én… Nem megy az egyik fogásról a másikra.


Aztán olyan is van, hogy megszakad az ember szíve

Arra is rájöttem, hogy ha az ember jót tesz, és ennek valami azonnal tapasztalható hatása van, legyen az egy hálás „köszönöm", egy mosoly vagy egy kedves, csipkelődő megjegyzés, delejes hatással bír. Én is csak jöttem-mentem mosolyogva, és arra gondoltam, milyen kár volt előre idegeskedni, hiszen remek emberek gyűltek össze, akik őszintén jót akarnak tenni, amit a másik oldalon hatalmas szeretettel fogadnak, mi baj lehet? Aztán összenéztünk az egyik nagymamám korabeli hölggyel, és szinte megszakadt a szívem.

Eszembe jutott, hány ember szorulhat még segítségre, és akár az én nagymamám is lehetne ez a hölgy... Tulajdonképpen csak egy kis csepp a tengerben, amit csinálunk. Úgy éreztem, mindjárt elsírom magam.


Csak el kell kezdeni

Pedig semmi okom nem volt a sírásra. Csupán egy apró gesztus ötszáz embernek felszolgálni egy finom vacsorát, ami a valós probléma szempontjából talán elenyésző segítség, mégis rengeteget számít. Nem lehet érv, hogy: „ha az egész emberiséget nem tudom megváltani, akkor egynek se segítek". Egynek is kell. Meg tíznek is. Meg ötszáznak is.

Másrészt pedig, mindent csak elkezdeni nehéz. Talán én vagyok naiv, de meggyőződésem, hogy a jó jót szül, és ha valaki elkezdni, akkor majd csinálják utána a többiek is, így eljut a segítség a hatszázadik meg a hatezredik emberhez is. Az a csapat, amelyiknek köszönhetően a tegnap este létrejött, most ötszáz embernek szerzett örömet, és egy szép estét. Aztán közel ugyanennyi gyerekhez juttatják el az összegyűjtött Mikulás-csomagokat, karácsonykor pedig nagyjából harminc hátrányos helyzetű családnak fognak majd örömöt szerezni. És lesz, akit elkap a gépszíj és egy-egy ilyen alkalomtól inspirálódva megpróbál tenni valamit holnap, és holnapután, és azután is. Nem hiszek azoknak, akik ilyenkor fanyalognak, hogy „persze csak karácsonykor adnak, csak ilyenkor figyelnek oda"…

Ez egyrészt nem igaz, rengetegen fordítanak időt és energiát arra az év többi részében is, hogy tegyenek valamit azokért az emberekért, akiknek kevesebb jutott. Másrészt pedig, ha épp ilyenkor nyitottabb egy kicsit a szívünk, és fogékonyabbak vagyunk a jóra, akkor ilyenkor kell példát mutatni, ami aztán később rendszerré válhat.

Azt hiszem, mindenki, aki tető alá hozta ezt az akciót, legalább annyit tett értem/értünk is, mint a vacsoravendégeinkért. Megmutatták, hogy a legcsekélyebb gesztussal is lehet segíteni, csak össze kell szedni a bátorságod, hogy belekezdj.


„A leosztás igazságtalan, de lehet rajta változtatni…”

A vége felé közeledett már az este, mikor odasodródtam Colleen Bell, az Egyesült Államok budapesti nagykövete mellé. Kíváncsi voltam, mit gondolhat ő, aki egy olyan országból jön, ahol óriási hagyománya van az önkéntes munkának, a segítségnyújtásnak egy ilyen rendezvényről, ezért minden bátorságomat összeszedve, legjobb angoltudásommal megkérdeztem, szerinte mi a legfontosabb egy ilyen rendezvényen azok számára, akik kapnak, és azoknak, akik adnak. Hogy a lelkes első reakció („that’s a really good question!”) pusztán udvariasság volt vagy tényleg jót kérdeztem, nem tudom, mindenesetre úgy tűnik, a nagykövetasszonnyal egy rugóra járt az agyunk.

„Tudja, aki hajléktalanná válik, sok mindent elveszít, az otthonát, a családját, a megélhetését… De ezeknek az embereknek most hosszabb-rövidebb időre le kell mondani a méltóságukról is, ami igazán borzasztó érzés. Ez a vacsora nem csak arról szól, hogy ételt adunk annak, aki éhezik. A hangulat, a zene, a díszek az asztalon… Mind azt üzenik, hogy ők is számítanak, hogy az ünnep hangulata nekik is jár. Ami pedig azokat illeti, akik itt segítenek…Nos, a világban a javak leosztása igazságtalan, ezt mind tudjuk. De aki eljön, és részt vesz egy ilyen akcióban, azt érezheti, hogy tett egy kicsit ez ellen. És ez így is van.”


Hubert Hlatky-Schlichter a KIOSK Budapest étterem tulajdonosa, Bradley Bell, Collen Bell amerikai nagykövet és Kamarás Adrienn a Segítő Angyalok Alapítvány elnöke

Hát igen…Már csupán annyi van hátra, hogy ha csak egy kicsit is, de mindannyian tegyünk valamit. Legalább kezdjük el.

16 megtekintés

1052 Budapest, Piarista köz 2

Alapító: Hlatky-Schlichter Hubert, Kurátor: Kamarás Adrienn

  • fb